Mi újság?
Mióta elindult otthonról, folyamatosan pittyeg a telefonja. Csak azután veszi elő, hogy felszáll a villamosra és leül. Öt értesítés. Két emlékeztető a délelőtti megbeszélésekről, egy Messenger-üzenet a szerkesztőtől, amiből megnyitás nélkül is látja a lényeget, innentől sajnos nem tudnak honoráriumot adni, és egy NAV-értesítés, hogy a tárhelyére küldemény érkezett, nyilván valami büntetés.
A munkából hazaérve megnézi a postaládáját. A táskájába teszi a cetelemes és a providentes leveleket. Felmegy a lépcsőn a harmadikra, be a lakásba, amit azóta ki akar festetni, hogy beköltözött, de hiába könyörög a főbérlőnek, a főbérlő szerint még nincs itt az egészségügyi festés ideje, ha őt zavarja, fessen ki nyugodtan, mondja neki, ő meg egyszer arra gondol, hogy bassza meg az egészségügyi festését, máskor meg arra, hogy úgyis élete végéig itt fog lakni, ezt le kéne nyelnie, különben örökké a penészes falat bámulhatja fürdéskor, meg fogmosáskor. És terjed a penész, már a szobában is olyan a fal, minden alkalommal kiszúrja, amikor belép a lakásba. Azt nézi most is, miközben leveszi a cipőjét.
Felakasztja a kabátját, kiveszi a táskájából a leveleket és lerakja őket az étkezőasztal szélére. Ez is idegesíti. Hogy az étkezőasztal az előszobában van. Olyan, mint azok az erkélykorlátra akasztható, tálca méretű asztalok, a konyha és az előszoba közös falába van fúrva két kampó, azokon lóg. Sosem eszik ott, csak azért nem akasztja le és teszi el onnan, mert már megszokta, hogy rápakol ezt-azt.
Ahogy belép a szobába, leesnek a levelek az asztalról. Nemcsak az a kettő, ami most jött, hanem az összes többi is. Visszamegy és egyenként felszedi, majd visszapakolja őket. Egyiket sem bontotta fel. Újra elindul a szobába, a pulóverét ledobja az ágyra. Ölébe veszi a laptopot. Próbálja értelmezni, milyen büntetést is kell kifizetnie, milyen kérelmet lehet beadni, hogy engedélyezzék a részletfizetést, és mi mindent cseszett el azóta, hogy az előző könyvelője meghalt, ő meg nem keresett újat, és közben megszűnt a KATA.
Többet nem ír egyetlen cikket sem, sehova, nem számlázgat, nem érdekli, hagyja az egészet a picsába, nem ad be semmilyen kérelmet, a büntetést meg rohadtul nem fizeti ki, gondolja magában. El is tudná sírni magát, meg nem is. Be sem zárja a megnyitott ablakokat, csak lecsukja a laptop tetejét. Maga mellé teszi az ágyra, elfekszik.
Észreveszi, hogy hosszabb lett a repedés a plafonon, már majdnem eléri a csillárt. Nézi egy ideig és azon gondolkozik, vajon ki tud-e lazulni annyira, hogy ráessen, amikor alszik. Elkezdi pörgetni a Facebookot. Az egyik ismerőse megint olyan családi képet tett fel, amin szívecskével ki van takarva mindkét gyereke arca, egy másik épp borozik a Római-parton a barátaival, egy harmadik pedig megosztott egy képet két telefonról, az egyiknek a kijelzőjére az van írva, anya, a másikra az, apa és az a posztszöveg, hogy ha még mindkettőt láthatod a telefonodon, akkor szerencsés vagy. Ez iszonyú béna, de szíve szerint lájkolná.
Egy kép egy férfiról. Hirtelen nem is tudja, kicsoda, honnan ismerik egymást. Hat héttel az utolsó kemó után, ennyi a szöveg a kép felett, alatta rögtön látja az első kommentet, Hős vagy!, aztán megnyitja az összeset.
Bármi kell, itt vagyunk!
Mindenben veled, hero!
Te most semmivel ne foglalkozz. Erősödj, pihenj! Szeretünk és várunk vissza az irodába!
Bármire van szükséged, de tényleg, bármire…
Veled vagyunk, olvassa, az ölelős jelre nyom, aztán felül és leteszi az ágyra a telefonját. Levetkőzik, lezuhanyozik, pizsamát húz, fogat mos, elrakja az ágyról a pulóvert, a laptopot, a telefont, leveszi az ágytakarót, pisil és lefekszik aludni.
Reggel nem az ébresztő kelti, hanem egy telefonhívás. A nőgyógyász asszisztense az. Azt mondja, nem kell megijedni, de sajnos pozitív lett a citológia, elváltozás a mirigyhámon, ami lehet rákmegelőző állapot, kellene nézni egy időpontot egy újabb vizsgálatra a doktor úrhoz, meg tudja mondani most, hogy a vérzése mikor lesz esedékes, vagy visszatelefonál egy későbbi időpontban? Fogalma sincs, miből fizet ki még egy vizsgálatot, visszatelefonál, válaszolja és leteszi a telefont. Fogmosás közben magát nézi a tükörben, de a tegnapi kommenteket látja.
Mire beér a munkahelyére, a többiek már a konyhában kávéznak. Lepakol, kiveszi a fiókból a bögréjét és kimegy hozzájuk. Főz egy kávét és a bögrével a kezében odaáll melléjük. Mi újság, kérdezi tőle valamelyikük, gyorsan mondja, mintha azt akarná, hogy gyors legyen a válasz is, ő meg csak áll némán, majdnem húsz másodpercig, aztán azt mondja, rákos vagyok.
Borító: Unsplash
